Miért bukott meg a PlayStation Classic (és megéri-e még megvenni)?

A 2018-ban megjelent, a mini-konzolok körüli őrületet meglovagolni kívánó Sony miniatűr PS1-ese hamar a PlayStation Classic flop néven vált hírhedtté. Ahelyett, hogy egy hibátlan nosztalgiautazást nyújtott volna, a korai vásárlók egy olyan kompromisszumos eszközzel szembesültek, amelyet a gyenge emuláció és a játékok érthetetlen régióválasztása sújtott. Részletesen bemutatjuk, mi ment félre a megjelenéskor, és elmagyarázzuk, hogy a szoftveres modolás (soft-modding) hogyan mentette meg teljesen ezt az apró hardvert a mai gyűjtők számára.

A csalódást keltő beépített játékkínálat

A Sony húsz korszakalkotó címet ígért, a végleges lista láttán azonban sok rajongó csak a fejét fogta. Olyan hatalmas nevek hiányoztak a felhozatalból, mint a Tomb Raider, a Gran Turismo és a Crash Bandicoot. Ezek a hiányosságok nagyrészt a külső kiadókkal folytatott bonyolult licencelési problémákra és a lejárt zenei jogokra voltak visszavezethetők, ám e húzócímek nélkül a kínálat azonnal üresnek tűnt mindazoknak, akik a késő kilencvenes éveket szerették volna újraélni.

Ráadásul az a döntés, hogy az eredeti digitális kontrollereket csomagolták a későbbi analóg karos irányítók helyett, magát a játékkínálatot is megkötötte. Mivel a rendszer nem rendelkezett analóg karos PlayStation Classic controllers perifériákkal, a Sony nem tudta rátenni az Ape Escape-et – azt a közkedvelt platformert, amely arról híres, hogy a működéséhez elengedhetetlen a DualShock. Ez a hardveres korlát több olyan kései 3D-s klasszikus előtt is bezárta az ajtót, amelyek a konzol aranykorának végét fémjelezték.

Ahelyett, hogy meghatározó PS1-es RPG-ket (mint a Suikoden II) vagy kihagyhatatlan kabala-platformereket (mint a Spyro the Dragon) szereztek volna meg, a Sony érthetetlen választásokkal tömte be a réseket. Az olyan ügyességi logikai címek, mint az Intelligent Qube és a Mr. Driller remek játékok, de aligha képviselik azt a monumentális 3D-s forradalmat, amelynek az eredeti PlayStation az úttörője volt. Ez a vérszegény szoftverkínálat volt az első számú oka a kezdeti PlayStation Classic flop jelenségnek.

Az 50Hz-es PAL vs. 60Hz-es NTSC képkockasebesség katasztrófája

A játékkínálat önmagában is csalódást okozott, de a játékok technikai megvalósítása egyenesen katasztrofálisnak bizonyult. A retro gamer közösséget teljesen megdöbbentve a Sony úgy döntött, hogy a húsz beépített címből kilencnél az európai, 50Hz-es PlayStation Classic PAL games verziókat használja. Érthetetlen módon ezeket a lassabb PAL változatokat világszerte így forgalmazták, ami azt jelentette, hogy még az észak-amerikai és japán konzolok is ezeket futtatták.

Történelmileg az európai PAL régió szabványa 50Hz-en futott, ami azt jelentette, hogy a játékok gyakran optimalizálatlanok voltak, és 17,5%-kal lassabban futottak, mint a 60Hz-es NTSC megfelelőik. Ha ezeket az 50Hz-es játékokat kényszerítjük a modern, 60Hz-es lapostévékre, az súlyos frame pacing (képkocka-időzítési) hibákat szül. Az eltérés miatt az emulátor egyenetlenül duplázza meg a képkockákat, ami a kameramozgások és a gyors akciójelenetek során folyamatos, rendkívül zavaró akadozást eredményez.

Ez a döntés a mikrogép több kulcsfontosságú játékélményét is tönkretette. A Tekken 3 és a Grand Theft Auto, amelyek erősen támaszkodnak a pontos időzítésre és a sebességre, lomhának és érzéketlennek tűnnek az eredeti NTSC kiadásokhoz képest. Az alábbiakban a nyugati gépekre előre telepített játékok régiókódjainak teljes listája látható, kiemelve, hogy pontosan mely címek szenvednek ettől a képfrissítési eltéréstől.

Fapados emuláció és a PCSX ReARMed konfigurációja

Ahelyett, hogy saját belsős emulátort fejlesztett volna – ahogy a Nintendo tette az SNES Classic esetében –, a Sony a nyílt forráskódú PCSX ReARMed emulátort használta. Bár ez az emulátor egy kifejezetten sokoldalú és ütőképes szoftver ARM-alapú chipeken, a Sony a gyárból kikerülve rendkívül rosszul konfigurálta. A PS Classic emulation issues azonnal nyilvánvalóvá vált a rajongók számára, akik a vizuális megjelenítés terén a finomhangolás teljes hiányát tapasztalták.

A gyári kezelőfelületből teljesen hiányoznak a modern kényelmi funkciók, amelyeket a retro gamerek ma már elvárnak. Nincsenek scanline-szűrők a CRT tévék látványának felidézésére, nincsenek keretképek (bezel art) a szélesvásznú kijelzők fekete sávjainak kitöltésére, és nincsenek részletes képarány-beállítások sem. Mindössze egy nyers, szűretlen pixelképet kapunk, amely a lehető legnyersebb módon mutatja meg a korai 3D-s sokszögek recés éleit.

Ami még rosszabb, az alapértelmezett emuláció érezhető beviteli késéssel (input lag) és hangcsúszással küzd. A hanghatások a Ridge Racer Type 4-ben gyakran egy töredékmásodperccel lemaradnak a képernyőn zajló események mögött, ami teljesen megtöri az élményt. Az optimalizáció hiánya miatt az eredeti lemezek futtatása egy valódi PlayStation 1 vagy egy visszafelé kompatibilis PlayStation 3 gépen klasszisokkal jobb élményt nyújtott.

Hardveres korlátok: Kontrollerek és tápellátás

Ha van olyan terület, ahol a Sony jelesre vizsgázott, az maga az SCPH-1000R mikrogép fizikai dizájnja. Az apró, szürke ház az eredeti gép tökéletes, 45%-osra kicsinyített mása, működő Reset és Open gombokkal felszerelve. Sajnos a dobozban található kiegészítők már korántsem ennyire hibátlanok.

A mellékelt PlayStation Classic controllers ugyan az eredeti SCPH-1080 digitális irányítók hű másolatai, de a kábelük frusztrálóan rövid, mindössze 1,5 méteres USB-kábel. Hacsak nem ülsz közvetlenül a televízió előtt, USB-hosszabbítókra lesz szükséged ahhoz, hogy kényelmesen játszhass a kanapéról. Ráadásul az analóg karok hiánya behatárolja azon 3D-s játékok körét is, amelyeket ma kényelmesen lehet velük irányítani.

A gép áramellátása szintén fejfájást okozott az első tulajdonosoknak. A Sony nem mellékelt hálózati adaptert a dobozban, csupán egy micro-USB kábelt. A konzol szigorúan 5V/1A tápellátást igényel; a modern gyorstöltők használata vagy a közvetlenül a tévék kisebb teljesítményű USB-portjaira való csatlakoztatás gyakran villogó piros fényt és indítási hibákat eredményezett.

Érdekesség, hogy az USB-portok egy olyan titkot rejtenek, amelyet a szemfüles felhasználók hamar kiaknáztak. Mivel a Sony aktívan hagyta a hibakereső (debug) funkciókat a gyári szoftverben, a játékosok felfedeztek egy rejtett emulátormenüt. Bizonyos PC-s billentyűzeteket – leginkább régebbi Corsair és Logitech modelleket – csatlakoztatva és az Escape billentyűt lenyomva elérhetővé váltak az emulátor nyers beállításai, ahol manuálisan is lehetett módosítani a képkockadobást (frameskip) és a régiókimeneteket.

A szoftveres modolás megváltása: Project Eris és AutoBleem

A PlayStation Classic flop története a megjelenés után néhány nappal drámai fordulatot vett. A homebrew közösség hamar rájött, hogy a Sony magán az eszközön hagyta a firmware titkosítási kulcsait. E hatalmas biztonsági mulasztás miatt a konzolt szinte azonnal feltörték, ami megnyitotta az utat a modding PlayStation Classic hardverek és a gép valódi potenciáljának felszabadítása előtt.

Ma a gép szoftveres modolása (soft-modding) hihetetlenül egyszerű, és nem igényel forrasztást vagy a burkolat bármilyen maradandó módosítását. Mindössze annyit kell tenned, hogy a megfelelő szoftvert rátöltöd egy kompatibilis USB 2.0 pendrive-ra, bedugod a második kontrollerportba, és ezzel teljesen megkerülheted a gyári kezelőfelületet. A két legnépszerűbb módszer a Project Eris PS1 (a BleemSync utódja) és az AutoBleem.

Egy alapvető AutoBleem tutorial csupán néhány egyszerű lépésből áll:

• Formázz egy kompatibilis USB 2.0 pendrive-ot FAT32 fájlrendszerre, és nevezd el a meghajtót "SONY"-nak.
• Csomagold ki a letöltött AutoBleem szoftvert közvetlenül a meghajtó gyökérkönyvtárába.
• Másold be a legálisan beszerzett BIN/CUE játékfájljaidat a kijelölt "Games" mappába.
• Csatlakoztasd a pendrive-ot a második kontrollerportba, és kapcsold be a konzolt az új felület betöltéséhez.

A folyamat előnyei felbecsülhetetlenek. A modolás lehetővé teszi a teljes PS1-es játéktár elérését, a gyengébb 50Hz-es PAL játékok cseréjét 60Hz-es NTSC verziókra, valamint a nagy felbontású renderelés bekapcsolását a 3D-s modellek éleinek simításához. A Project Eris ráadásul egy egyedi kernelt is telepít, amely feloldja az OTG (On-The-Go) támogatást a hátsó micro-USB tápcsatlakozón. Ez felszabadítja az elülső kontrollerportokat, így két ember játszhat egyszerre anélkül, hogy fel kellene áldozni az egyik aljzatot a pendrive miatt.

Megéri a PlayStation Classicot gyűjteni manapság?

A rögös indulást és az azt követő komoly bolti leárazásokat figyelembe véve a mikrogép másodlagos piaca továbbra is kifejezetten aktív. Egy dobozos, hiánytalan (CIB) darab ma szép összeget ér, ahogy a nosztalgia miatti kereslet lassan növekszik, míg a doboz nélküli (loose) példányok rendkívül pénztárcabarát belépőt jelentenek a retro gaming világába.

Egy egyedi Raspberry Pi emulátor építésével összehasonlítva a PS Classic egyértelmű előnyökkel bír a fizikai gyűjtők számára. Bár egy Pi némileg nagyobb nyers számítási kapacitást nyújthat a későbbi konzolgenerációkhoz, hiányzik belőle a Sony egyedi miniatűr házának hivatalos, nosztalgikus varázsa. Egy apró, tökéletes arányú PlayStation a tévéállványon olyan tagadhatatlan vonzerővel bír, amellyel egy generikus műanyag ház egyszerűen nem tud versenyezni.

Összességében a rendszer prémium kategóriás, azonnal játszható (plug-and-play) eszközként kétségkívül elbukott, amikor 2018-ban a boltok polcaira került. Ha azonban hajlandó vagy húsz percet rászánni a szoftver finomhangolására, egy fenomenális, dedikált 32 bites emulációs géppé alakul át, amelynek mindenképpen helye van a gyűjteményedben.

GYIK

Lehet további játékokat tölteni a PlayStation Classicra?

Igen, az olyan szoftveres modoló eszközökkel, mint az AutoBleem vagy a Project Eris PS1 egy USB pendrive-on, könnyedén hozzáadhatod a teljes PS1 játékkönyvtárat a konzol szétszerelése vagy a garancia elvesztése nélkül.

A PlayStation Classic DualShock kontrollerekkel érkezik?

Nem, a dobozban két eredeti stílusú digitális kontroller található, amelyek nem rendelkeznek analóg karokkal vagy rezgőfunkcióval.

Miért fut olyan lassan a Tekken 3 a PlayStation Classicon?

A Sony az európai, 50Hz-es PAL verziót használta a Tekken 3-ból, amely 17,5%-kal lassabban fut, mint a 60Hz-es NTSC kiadás. Ez jól látható késést és akadozást eredményez a modern 60Hz-es tévéken.

Jár a PS Classichoz hálózati adapter?

Nem, a géphez mindössze egy micro-USB kábel jár, így a biztonságos és megbízható működéshez saját, 5V/1A feszültségű USB-s töltőfejet kell biztosítanod.

Összegzés

A PlayStation Classic flop iskolapéldája annak, hogy a rosszul összeválogatott szoftverkínálat és az elkapkodott technikai kivitelezés hogyan tehet tönkre egy fantasztikus hardveres alapötletet. A lassú 50Hz-es ROM-ok érthetetlen használata és a fapados emulációs beállítások a megjelenéskor érthető módon elidegenítették a törzsközönséget. Az elhivatott modder közösségnek köszönhetően azonban a helyzet mára teljesen megfordult. Egy egyszerű pendrive segítségével ez a kompromisszumos gép a 32 bites korszak felfedezésének valódi erőművévé válik. Ha te is egy tökéletes állapotú, dobozos példányt keresel, hogy modold a saját rendszeredhez, nézd meg aktuális kínálatunkat a RetroBroker oldalán a teljes körűen tesztelt mikrogépekért. Lehet, hogy kezdetben megbotlott, de ma már zseniális kiegészítője bármelyik nappalinak.