Miért bukott meg a PlayStation Classic (és megéri-e még megvenni)?
Közzétéve: 2026. augusztus 31.
Miért bukott meg a PlayStation Classic (és megéri-e még megvenni)?
A 2018-ban megjelent, a mini-konzolok körüli őrületet meglovagolni kívánó Sony miniatűr PS1-ese hamar a PlayStation Classic flop néven vált hírhedtté. Ahelyett, hogy egy hibátlan nosztalgiautazást nyújtott volna, a korai vásárlók egy olyan kompromisszumos eszközzel szembesültek, amelyet a gyenge emuláció és a játékok érthetetlen régióválasztása sújtott. Részletesen bemutatjuk, mi ment félre a megjelenéskor, és elmagyarázzuk, hogy a szoftveres modolás (soft-modding) hogyan mentette meg teljesen ezt az apró hardvert a mai gyűjtők számára.
A csalódást keltő beépített játékkínálat
A Sony húsz korszakalkotó címet ígért, a végleges lista láttán azonban sok rajongó csak a fejét fogta. Olyan hatalmas nevek hiányoztak a felhozatalból, mint a Tomb Raider, a Gran Turismo és a Crash Bandicoot. Ezek a hiányosságok nagyrészt a külső kiadókkal folytatott bonyolult licencelési problémákra és a lejárt zenei jogokra voltak visszavezethetők, ám e húzócímek nélkül a kínálat azonnal üresnek tűnt mindazoknak, akik a késő kilencvenes éveket szerették volna újraélni.
Ráadásul az a döntés, hogy az eredeti digitális kontrollereket csomagolták a későbbi analóg karos irányítók helyett, magát a játékkínálatot is megkötötte. Mivel a rendszer nem rendelkezett analóg karos PlayStation Classic controllers perifériákkal, a Sony nem tudta rátenni az Ape Escape-et – azt a közkedvelt platformert, amely arról híres, hogy a működéséhez elengedhetetlen a DualShock. Ez a hardveres korlát több olyan kései 3D-s klasszikus előtt is bezárta az ajtót, amelyek a konzol aranykorának végét fémjelezték.
Ahelyett, hogy meghatározó PS1-es RPG-ket (mint a Suikoden II) vagy kihagyhatatlan kabala-platformereket (mint a Spyro the Dragon) szereztek volna meg, a Sony érthetetlen választásokkal tömte be a réseket. Az olyan ügyességi logikai címek, mint az Intelligent Qube és a Mr. Driller remek játékok, de aligha képviselik azt a monumentális 3D-s forradalmat, amelynek az eredeti PlayStation az úttörője volt. Ez a vérszegény szoftverkínálat volt az első számú oka a kezdeti PlayStation Classic flop jelenségnek.
Az 50Hz-es PAL vs. 60Hz-es NTSC képkockasebesség katasztrófája
A játékkínálat önmagában is csalódást okozott, de a játékok technikai megvalósítása egyenesen katasztrofálisnak bizonyult. A retro gamer közösséget teljesen megdöbbentve a Sony úgy döntött, hogy a húsz beépített címből kilencnél az európai, 50Hz-es verziókat használja. Érthetetlen módon ezeket a lassabb PAL változatokat világszerte így forgalmazták, ami azt jelentette, hogy még az észak-amerikai és japán konzolok is ezeket futtatták.
Vásárold meg a cikkben szereplő termékeket
Kézzel válogatva ahhoz, amit épp olvasol — tesztelve és garanciával.
Hardveres korlátok: Kontrollerek és tápellátás
Ha van olyan terület, ahol a Sony jelesre vizsgázott, az maga az SCPH-1000R mikrogép fizikai dizájnja. Az apró, szürke ház az eredeti gép tökéletes, 45%-osra kicsinyített mása, működő Reset és Open gombokkal felszerelve. Sajnos a dobozban található kiegészítők már korántsem ennyire hibátlanok.
A mellékelt PlayStation Classic controllers ugyan az eredeti SCPH-1080 digitális irányítók hű másolatai, de a kábelük frusztrálóan rövid, mindössze 1,5 méteres USB-kábel. Hacsak nem ülsz közvetlenül a televízió előtt, USB-hosszabbítókra lesz szükséged ahhoz, hogy kényelmesen játszhass a kanapéról. Ráadásul az analóg karok hiánya behatárolja azon 3D-s játékok körét is, amelyeket ma kényelmesen lehet velük irányítani.
A gép áramellátása szintén fejfájást okozott az első tulajdonosoknak. A Sony nem mellékelt hálózati adaptert a dobozban, csupán egy micro-USB kábelt. A konzol szigorúan 5V/1A tápellátást igényel; a modern gyorstöltők használata vagy a közvetlenül a tévék kisebb teljesítményű USB-portjaira való csatlakoztatás gyakran villogó piros fényt és indítási hibákat eredményezett.
Érdekesség, hogy az USB-portok egy olyan titkot rejtenek, amelyet a szemfüles felhasználók hamar kiaknáztak. Mivel a Sony aktívan hagyta a hibakereső (debug) funkciókat a gyári szoftverben, a játékosok felfedeztek egy rejtett emulátormenüt. Bizonyos PC-s billentyűzeteket – leginkább régebbi Corsair és Logitech modelleket – csatlakoztatva és az Escape billentyűt lenyomva elérhetővé váltak az emulátor nyers beállításai, ahol manuálisan is lehetett módosítani a képkockadobást (frameskip) és a régiókimeneteket.
A szoftveres modolás megváltása: Project Eris és AutoBleem
A PlayStation Classic flop története a megjelenés után néhány nappal drámai fordulatot vett. A homebrew közösség hamar rájött, hogy a Sony magán az eszközön hagyta a firmware titkosítási kulcsait. E hatalmas biztonsági mulasztás miatt a konzolt szinte azonnal feltörték, ami megnyitotta az utat a modding PlayStation Classic hardverek és a gép valódi potenciáljának felszabadítása előtt.
Ma a gép szoftveres modolása (soft-modding) hihetetlenül egyszerű, és nem igényel forrasztást vagy a burkolat bármilyen maradandó módosítását. Mindössze annyit kell tenned, hogy a megfelelő szoftvert rátöltöd egy kompatibilis USB 2.0 pendrive-ra, bedugod a második kontrollerportba, és ezzel teljesen megkerülheted a gyári kezelőfelületet. A két legnépszerűbb módszer a Project Eris PS1 (a BleemSync utódja) és az AutoBleem.
Egy alapvető csupán néhány egyszerű lépésből áll:
