Miért bukott meg a PlayStation Classic (és megéri-e még megvenni)?

A 2018-ban megjelent, a mini-konzolok körüli őrületet meglovagolni kívánó Sony miniatűr PS1-ese hamar a PlayStation Classic flop néven vált hírhedtté. Ahelyett, hogy egy hibátlan nosztalgiautazást nyújtott volna, a korai vásárlók egy olyan kompromisszumos eszközzel szembesültek, amelyet a gyenge emuláció és a játékok érthetetlen régióválasztása sújtott. Részletesen bemutatjuk, mi ment félre a megjelenéskor, és elmagyarázzuk, hogy a szoftveres modolás (soft-modding) hogyan mentette meg teljesen ezt az apró hardvert a mai gyűjtők számára.

A csalódást keltő beépített játékkínálat

A Sony húsz korszakalkotó címet ígért, a végleges lista láttán azonban sok rajongó csak a fejét fogta. Olyan hatalmas nevek hiányoztak a felhozatalból, mint a Tomb Raider, a Gran Turismo és a Crash Bandicoot. Ezek a hiányosságok nagyrészt a külső kiadókkal folytatott bonyolult licencelési problémákra és a lejárt zenei jogokra voltak visszavezethetők, ám e húzócímek nélkül a kínálat azonnal üresnek tűnt mindazoknak, akik a késő kilencvenes éveket szerették volna újraélni.

Ráadásul az a döntés, hogy az eredeti digitális kontrollereket csomagolták a későbbi analóg karos irányítók helyett, magát a játékkínálatot is megkötötte. Mivel a rendszer nem rendelkezett analóg karos PlayStation Classic controllers perifériákkal, a Sony nem tudta rátenni az Ape Escape-et – azt a közkedvelt platformert, amely arról híres, hogy a működéséhez elengedhetetlen a DualShock. Ez a hardveres korlát több olyan kései 3D-s klasszikus előtt is bezárta az ajtót, amelyek a konzol aranykorának végét fémjelezték.

Ahelyett, hogy meghatározó PS1-es RPG-ket (mint a Suikoden II) vagy kihagyhatatlan kabala-platformereket (mint a Spyro the Dragon) szereztek volna meg, a Sony érthetetlen választásokkal tömte be a réseket. Az olyan ügyességi logikai címek, mint az Intelligent Qube és a Mr. Driller remek játékok, de aligha képviselik azt a monumentális 3D-s forradalmat, amelynek az eredeti PlayStation az úttörője volt. Ez a vérszegény szoftverkínálat volt az első számú oka a kezdeti PlayStation Classic flop jelenségnek.

Az 50Hz-es PAL vs. 60Hz-es NTSC képkockasebesség katasztrófája

A játékkínálat önmagában is csalódást okozott, de a játékok technikai megvalósítása egyenesen katasztrofálisnak bizonyult. A retro gamer közösséget teljesen megdöbbentve a Sony úgy döntött, hogy a húsz beépített címből kilencnél az európai, 50Hz-es PlayStation Classic PAL games verziókat használja. Érthetetlen módon ezeket a lassabb PAL változatokat világszerte így forgalmazták, ami azt jelentette, hogy még az észak-amerikai és japán konzolok is ezeket futtatták.

Történelmileg az európai PAL régió szabványa 50Hz-en futott, ami azt jelentette, hogy a játékok gyakran optimalizálatlanok voltak, és 17,5%-kal lassabban futottak, mint a 60Hz-es NTSC megfelelőik. Ha ezeket az 50Hz-es játékokat kényszerítjük a modern, 60Hz-es lapostévékre, az súlyos frame pacing (képkocka-időzítési) hibákat szül. Az eltérés miatt az emulátor egyenetlenül duplázza meg a képkockákat, ami a kameramozgások és a gyors akciójelenetek során folyamatos, rendkívül zavaró akadozást eredményez.

Ez a döntés a mikrogép több kulcsfontosságú játékélményét is tönkretette. A Tekken 3 és a Grand Theft Auto, amelyek erősen támaszkodnak a pontos időzítésre és a sebességre, lomhának és érzéketlennek tűnnek az eredeti NTSC kiadásokhoz képest. Az alábbiakban a nyugati gépekre előre telepített játékok régiókódjainak teljes listája látható, kiemelve, hogy pontosan mely címek szenvednek ettől a képfrissítési eltéréstől.

Fapados emuláció és a PCSX ReARMed konfigurációja

Ahelyett, hogy saját belsős emulátort fejlesztett volna – ahogy a Nintendo tette az SNES Classic esetében –, a Sony a nyílt forráskódú PCSX ReARMed emulátort használta. Bár ez az emulátor egy kifejezetten sokoldalú és ütőképes szoftver ARM-alapú chipeken, a Sony a gyárból kikerülve rendkívül rosszul konfigurálta. A PS Classic emulation issues azonnal nyilvánvalóvá vált a rajongók számára, akik a vizuális megjelenítés terén a finomhangolás teljes hiányát tapasztalták.

A gyári kezelőfelületből teljesen hiányoznak a modern kényelmi funkciók, amelyeket a retro gamerek ma már elvárnak. Nincsenek scanline-szűrők a CRT tévék látványának felidézésére, nincsenek keretképek (bezel art) a szélesvásznú kijelzők fekete sávjainak kitöltésére, és nincsenek részletes képarány-beállítások sem. Mindössze egy nyers, szűretlen pixelképet kapunk, amely a lehető legnyersebb módon mutatja meg a korai 3D-s sokszögek recés éleit.

Ami még rosszabb, az alapértelmezett emuláció érezhető beviteli késéssel (input lag) és hangcsúszással küzd. A hanghatások a Ridge Racer Type 4-ben gyakran egy töredékmásodperccel lemaradnak a képernyőn zajló események mögött, ami teljesen megtöri az élményt. Az optimalizáció hiánya miatt az eredeti lemezek futtatása egy valódi PlayStation 1 vagy egy visszafelé kompatibilis PlayStation 3 gépen klasszisokkal jobb élményt nyújtott.